Hópihe-hatás

A nap ezernyi fényével süt a velejében átalakult tájon. Egyre melegebb van. Valóban egyre melegebb. A táj teljesen megváltozott. Emlékszem, mikor fiatal voltam. Akkor minden tökéletes volt. Emlékszem, ahogy a fagyos víz felszínén a jégtáblák döcögve úszkáltak. Mindent fehér hó lepett el. Emlékszem, milyen türelmesen vártam anyám, mikor hozza a finom gőzölgő húst. Csak ültem a hóbucka vackomba, miközben a szél úgy hordta a hópelyheket a szemem előtt, hogy sokszor beleszédültem a látványukba. A szemem szinte káprázott.
Mára már se hóbucka, se finom hús, se káprázat, se anyám...sorra merültek az elmúlás fájó lápjaiba.
És mi maradt meg nekem?
A kellemes hideget fölváltotta a hőség, a puha havat az apró, éles kövek, melyek a mancsomba fúródnak, így minden lépésemet megnehezíti a nyilaló fájdalom. A lágy fagyos szellő helyet pedig ellepnek a legyek és szúnyogok. S a finom hús helyére fellépet a csillapíthatalan és elfedhetetlen éhség...
Hogy tudok ezektől szabadulnom?
A hőség és a fránya vérszívők ellen becammogok a vízbe úszkálni, így hűsítem magam.
És mit tudnék tenni azok ellen a kétlábon járó színes bundájú szerzetek ellen, akik állandóan követnek engem tisztes távolságból? Kezeikben fekete tárgyak vannak, amiket állandóan a szemeik elé tesznek és kattog a fekete doboz és apró fényt szór. Olyan fárasztóak tudnak lenni....kezeikkel mutogatnak felém, miközben szemeik dülledezve meredeznek az alaktalan arcaikból. Csak a vackaikat hagyják a parton maguk után, és olyan hangosak, hogy nem is értem, hogyan tudnak sikeresen vadászni a prédájukra... Csörtető banda!
S ha már a prédáról beszélünk, ez az egyetlen probléma, ami számomra megoldhatatlan. Minél jobban akarom, hogy csilllapodjék éhségem, annál sikertelenebb minden próbálkozásom. Úgy veszem észre, hogy napjainkra a fókák sokkal ügyesebbek, mint bármikor valaha. Vagy talán én lennék ügyetlenebb elődeimtől és társaimtól?
Sajnos sokszor az éhség felülkerekedik az ösztöneimen. Ilyenkor a kétlábon járó szerzetek széjjel hagyott dolgaikból válogatok. Bárcsak több fóka lenne, mint kétlábon járó...
***
A nap már kezdi veszíteni az erejét. Lassan pihenőre tér az öreg korong. Nekem is hamar ezt kell tennem. Ma sem fogtam semmit. Fáradt vagyok. Egyre nehezebben teszem egymás után sajgó lábaimat. Végre, látom már, ott a vackom. Végre álomra hajthatom fejemet. Legalább a vacok kényelmes. Legalább ennyi jusson ki nekem is a jóból. Ahogy szertenézek a lenyugvó nap által fedett tájon, látom hogy az ég sötétje fokozatosan olvad egybe a part sötétjével. Szép. Valóban szép ez esti kép. Bocsként sokszor varázsoltak el a csillagok szikrázóan játszadozó fénye.
Most, hogy felnézek az égre már nem tudnak kábítóan hatni rám. Hiába, az éhség nagy úr... Bárcsak több fóka lenne...
Valamiért ma mindenem jobban fáj. Valamiért a testem nagyobb súly nyomja a földhöz... úgy hiszem ha most fel akarnék kellni, nem sikerülne...
De nini!
Mi történik az égen pont itt az orrom előtt? Szikrázó fényt árasztó csillagok szállnak alá. Lassan komótosan szállingóznak le a part apró kőtengerére. Egyre több csillag teszi meg ezt az utat. Soha nem láttam még ennél szebb dolgot! Az egyik apró csillag az orromon landol. Hiszen ez az apró szállingózó csoda hideg! Hiszen ez hó! Még soha nem láttam hópelyhet ilyen fényesnek. A köves partot lassan a hó kezdi elfoglalni magának. Végre fúj a hideg szél, ami újra hátára kapja az apró pelyheket. Ismét beleszédülök a kavalakádjukba, mint valamikor rég. Már vastagon borít be mindent a hó. A sűrű hópihék között egy alak körvonalai kezdenek kirajzolódni. Közeledik. Egyre jobban ismerős a lépteinek mozgása. Te vagy az?
Hiszen ez anyu ! Megáll előttem. Mancsát mancsomra helyezi. A meglepődéstől nem tudok megszólalni, pedig ezernyi kérdést szánnék neki... Hirtelen anyu körül emlékeim képei kezdenek a széllel játszadozó hópihékkel táncolni. Majd egy erősebb szélökéssel hirtelen anyám megszámlálhatatlan számú hópihévé válik és eltűnik előttem. Mancsa már nincs mancsomon...
Ebben a pillanatban megszűnt minden fájdalmam.
Ebben a pillanatban úgy érzem én is apró hópihévé válok. Megszólítanak, s én felnézek az égre. Innen fentről minden olyan varázslatos, minden olyan fehér.
Érzem egyé válok a nagy mindenséggel.
Talán én is fénylő csillag leszek az égen. 

Tisztelet nektek 30-as évek! 

Miközben ezek a sorok születnek meg a papír lineális vonalán, Frank Sinatra hangja csendül fel a szobámban. Az öreg kékszemű hangja, aki egyetlen hanglejtésével visszaránt abba a múltba, melyben talán az életem élhetőbb lett volna.
Élhetőbb... ezt a kijelentést meggondolatlanul írtam le. Pontosítok: Ebben a korszakban megéltem volna az életet, nem csak leéltem volna azt. Milyen érdekes, hogy két igekötő milyen mély értelemet ad a szónak...
A fúvós- vonós-billentyűs hangszerek együttes elegye egyszeriben egy cigaretta füstös bárba ébresztenek fel. Egy metszett pohárnyi whiskey lötyög a bal kezemben,-amit a pultos, remek ismeretségeink miatt vett elő a pultja alatt kialakított rejtett fiókjából- jobb kezemben egy égő Lucky Strike cigaretta ontja magából a szürke-fehér füstöt, mely a terem légkörében a többi vendég cigaretta füstjével ölelkezik össze. Talán ötvenen lehetünk. Elegáns ruhában mindnyájunk. Az uraknak szépen vasalt hófehér ingjük van, melyen a csokornyakkendő rikítva mutogatja kábító feketeségét. Az urak többsége mellett- az előre lefoglalt asztalaiknál- gyönyörűbbnél- gyönyörűbb hölgyek ülnek. Ruháik pompásan csillognak az enyhén megvilágított teremben. Hajaik göndör hullámokban végződnek, melyek összhatása, akár egy szőlőfürt. Elegendő smink az arcukon. Szájuk vérvörös rúzzsal van kihúzva, mely olyan csábító hatást kelt, hogy az ember késztetést érez, hogy beleharapjon a húsos ajkakba, mint valamilyen édes,puha gyümölcsbe. Egyes hölgyek kifejezetten jól s felszabadultan szórakoznak a társaságokban, s apránként szürcsölik koktéljaikat. S amint a szememmel pásztázom az előttem kitárulkozó pillanatot a jobbomra nézek.
Igen, itt van mellettem ő is. Itt ül és tenyerét a térdemre helyezi. Másik kezével épp a koktélja felé nyúl. Angyali hangjával halkan dúdolja a swing énekes előadását. A szemébe nézek. Elmosolyodok. Látom, hogy szeme tükrében apró csillagok keletkeznek s közben ő is elmosolyodik. Tudom, hogy nem a koktél mennyiségétől fénylik ennyire a szeme. Tudom, s olyan meghit és bizsergő érzés tölti el a testem minden egyes részét, hogy hirtelen lágy hideg szellő szalad végig a gerincem mentén... beleborzongtam a tőle kapott érzéstől. Szeret. Ez olvasható ki abból a gyönyörű szempárból. Abból a nyitott könyvből. S én viszont szeretem őt. Szánk közösen mozdul meg, mikor felhangzik a közös dalunk. Elnyomom a cigarettát s kezét a kezembe teszem. Ránézek a gyönyörű arcára, s ismét érzem a szerelem túladagolt érzetét. Egyre szorosabban fogja a kezem. S együtt énekeljük fülig vigyorral s egy csipetnyi huncutsággal: "Fly me to the Moon..." Most érzem igazán tökéletesnek az életet. Úgy érzem, miközben fogjuk egymás kezét,hogy nem tudok betelni vele. Sok szép és csinos hölgy van a teremben, de én vagyok a legbüszkébb férfi, hiszen ennek a gyönyörű nőnek a kezét foghatom, a bőrét simíthatom, hangját hallhatom, szemét nézhetem, száját csókolhatom, szerelmét átélhetem. Ebben a pillanatban benne van az univerzum minden szépsége. Ebben a pillanatban nincs senki, csak Ő és én. Ebben a pillanatban, fél másodperccel lassabban mozdul az óra mutatója. Ebben a pillanatban érzem, együtt dobban a szívünk. Ebben a pillanatban, úgy gondololm örökké vele akarok lenni. Úgy érzem, együtt a halált is legyőznénk. Úgy érzem, ennek a pillanatnak töredék részében, hogy halhatatlanok vagyunk. S minden olyan mámorító. Minden olyan tökéletes.
Nem akarok elszakadni ettől a világtól... Soha többé... Szerelmem fogd erősebben kezem... Valamiért távolodok...
Véget ért az álom. A laptopom elnémult. A mennyei zene elhalkult, s a hatás véget ért. Kinyitom a szemem. Könnyes. "Itt vagyok ismét."-állapítom meg, ahogy körbefordulok a forgószékemmel a szobámban. Ebben az elcseszett világban, ahol az "emberek" torz érzelmeket generálnak. Visszajöttem egy elveszett társadalomba, ahol az adonisz testű, szűkagyú férfiak és agyon barnított s vastag mázzal bekent nők mutatják be az olyan világtalan embereknek a "tökéletes életet", akik a Tv vagy épp a számítógép mögött rohadnak és nem látják át a világot, hogy ami körülöttük folyik egy egész társadalom butítás. Ők beállnak a birkasorba...
Hányingerem lett. "Úgy látszik, nekem ennyi jutott."- így fejezem be végső konklúzióm. S ágyamba feküdve nézek fel a szoba plafonjára. Szemeim sarkából könnyek könnyítik meg a lelkemre ránehezedő súlyt. Kinyújtom a jobb kezem a plafon felé, mint aki egy elérhetetlen magasságban csücsülő gyümölcsöt akar szakítani az elérhetetlen álmok fájának ágáról.
S közben hallkan dúdolom: "Fly me to the Moon.."

Naplóm

ápr.12.: Itt vagyok. Ide sodort a sors. Egyedül félhomályban írom a soraim az íróasztalon. Talán így kellett lennie... Talán tényleg van valamilyen magasabb erő, aki vezeti az utunkat. Lehet nem is én voltam a hibás, amiért nem mertem lépni. Bár mindegy ezen agyalni. Így alakult, a múltba pedig már nem kereshetem a jövőm kulcsát. Ugyan miért is kereshetném? Csak a rosszat éltem át eddig...

Mindig is bizonygatták nekem a barátok (Vajon ők is annak tekintettek engem?), hogy ne adjam fel, és hogy minden jóra fog fordulni.... meglátom! Én bizony soha semmit nem láttam meg. (Talán a sok könnytől.) Mindig is körülvett valamilyen fal, ami nem engedte, hogy a boldogság egy kis fénysugara is bejusson hozzám. Persze, ne adjam fel... bíztató szavak egy örök veszteshez. Bárcsak ők is tudnák, hányszor próbáltam felállni a padlóról...

És hányszor kaptam segítő kezet?

Nekem te vagy az utolsó barátom kedves naplóm. Te legalább megértettél és akkor is ott voltál mellettem (lehet önszántadból, lehet nem), mikor mindenki más hátat fordított. Te vigasztaltál minden nap, mikor másoknak kellett volna elmondanom panaszaim. Én mindinkább hozzád fordultam...

Talán túl őszinte voltam hozzád sokszor, mint a mai este is. A vörösbor is rájátszik erre, vagy csak az egyszerű naivitásom, hogy akiről egyszer jót tapasztalok, arra bizalmasként tekintek. Ez miatt hányszor kerültem én a szakadék szélére...

Köszönöm, te "hatalmas" erő, hogy ilyen hülye embert faragtál belőlem... Lehettem volna szebb is, jobb is, okosabb is. Ezek helyet egy lyukas csónak vagyok az óceán közepén. Félig megtelve, félig üresen, magam sem tudom. De már nagyon unom...*

***

aug.14.: Készülőben haza. Vonaton ülve vártam, hogy elteljék a végtelenségig húzódó 8 órás utazásom. Bár most nem volt unalmas, mint az máskor lenni szokott. Inkább félelmetesnek írnám le a helyzetet. Rádöbbentettek arra, hogy az élet útja mindig fájdalmas mellékutcákkal van kiegészítve.

Nem akarok megöregedni...

Nem akarok özvegyként virágot hordani a párom sírjára... Inkább legyen fordítva a dolog. Jó tudom, önző gondolatok ezek, de nem tudnék megbirkózni azzal a tudattal, hogy a nagy fájdalmamban magányosan a temetőt látogassam. Hogy jutnak ilyen gondolatok az eszembe? Mert egy ilyen sorsú bácsikával beszélgettem. A kezében csokor volt és a száján, akár a vízesésen a víz, csak úgy áradt a keserű fájdalom.

Sokáig bambán néztem ki az ablakon, miután az öregúr leszállt az egyik állomáson. Annyira meghökkentett a rideg igazság, hogy talán el sem köszöntem tőle.

Egy perc erejéig azon voltam, hogy ezt a szituációt teljesen elkerülve vonat alá fekszem, miután leszállok a vonatról... Nyakam a sínre teszem...és miután elindultak volna a mázsás kerekek...legalább gyors és fájdalom mentes lenne.

De meggondoltam magam! Nem tudnám megtenni az autóban rám váró szüleim előtt... Talán majd máskor!

aug.30.: Kedves naplócskám! Még jó, hogy titoktartó vagy és nem fecseged el a gondolataim a szüleimnek.

A napokban elég jól éreztem magam. Szerencse, hogy gyorsan elvetettem a vonat elé fekvés tervem...

szept.18.: Véégree! Már mindennel készen vagyok. Bepakoltam az utolsó holmimat is. Tülkön ülök, mikor költözhetek be a kollégiumba!

szept.20.: Hurrá! Eljött a nagy nap! A vonatról leszállva éreztem, hogy ez a két szemeszter más lesz, mit az eddigiek. Szinte a levegő is más volt. Ez lenne a változás szele?

Nagyon jól esett réglátott ismerősökkel beszélgetni. Barátokkal iszogattunk is egy keveset. Bevallom, nem jó ötlet a vodkát sangria borral fékezni... Csak a fejem ne fájna még mindig...

okt.10.: Eljött! Megérkezett az a bizonyos változás. Megismerkedtem egy igazán helyes személlyel. Nagyon tetszik a természete. Szinte egy húron pendülünk.

okt.15.: Naplóm! Egyre többet beszélgetünk egymással. Látok a szemében némi reményt és nem kevesebb tüzet. Bár az otthoniaknak róla még egy szót sem szóltam, végül is csak ismerkedünk...

okt.29.: Bocsi! Rég írtam hozzád naplóm! Egyszerűen nem jut időm sokszor levegőt vennem sem. A suliban minden jól megy. Azt is mondhatnám, hogy rutinosan veszem az akadályokat. Barátokkal is elég időt tudok tölteni amellett, hogy Vele is rengeteg időt töltök el. Már- már úgy érzem, ő keresi leginkább annak lehetőségét, hogy találkozzunk.

nov.3.: Murphy törvény vagy sem, de nagyon irritáló az, amikor valakivel több időt töltenél, de valaki mindig közbe zavar...

nov.7.: Gyanúsan kevesebbet találkozok Vele... lehet, egy harmadik van a dologban? Lehet, másra vágyik...? Nem tudom!

nov. 22.: Aggodalomra nem nagy okom volt úgy néz ki. Ismét találkozunk sokszor egymással. Ilyenkor órákon keresztül beszélgetünk egymással. Egyre inkább tárulkozik meg előttem. (De nekem belül valami zavarja a lelkemet. Túl gyors, túl egyszerű, túl szép, hogy ilyen gyorsan összeboronálódjunk!)

dec.5.: Igen-igen. Megérkezett az ünnepek hava. Egyre inkább válok pozitív emberré ilyenkor. Az érzelmek is nagy lángon égnek ilyenkor bennem. Nem tudom, hogy az ünnepek varázsa vagy a forralt bor ereje teszi ezt velem, de szerelmes lettem. Bár ő még nem tudja ezt...

dec.23.: Christmas- time.... Bárcsak együtt tölthetném vele az ünnepeket...

jan.5.: Észre sem vettem eddig, hogy nem írtam neked naplóm újév alkalmából, ezért most utólag is nagyon boldog újévet kívánok neked! Ma is találkoztam Vele, de csak ló futtába, ilyen ez a vizsgaidőszak...

jan.17.: Ahogy fogy az idő a vizsgaidőszakból, úgy kezd párhuzamban fogyni a türelmem is mindentől...

Nagy veszteség ért. Mai beszélgetésünkből megtudtam, hogy ő is szeret játszadozni olykor az emberekkel... Valamilyen szinten csalódtam benne. Mégsem olyan ember, mint amilyennek először gondoltam? Úgy érzem, én is csak egy játékdarab vagyok a gépezetében.

jan.30.: Igazak voltak a megérzéseim...

feb.8.: Egyre kevesebbet találkozunk egymással. Egyre ridegebbé vált! Vagy én válok ismét azzá? Még jó, hogy nem mondtam semmit neki az érzéseimről...

feb.14.: Valentin-nap... Utálom ezt a napot. Én naiv... talán jobb volna kivetnem magam a hetedikről... Már unom ezt...

feb.28.: Ugorni! Erősen ezen gondolkodom...

márc.2.: Ahogy tavaszodik, úgy szürkülnek a nappalok.

márc.15.: Ugorj! Igyál! Melyik lenne a helyesebb? Szabadon szállni? Vagy egy kis időre elnyomni a fájdalmakat? ("Itt az idő válasszatok!")

márc.19.: Már teljesen elkerül...mintha nem is ismernénk egymást.

ápr.1.: Az én napom!

ápr.5.: Pontot kell tennem az ügy végére. És nem fogok ugrani... ne aggódj naplóm, ezt már eldöntöttem. Nagyon hülye voltam, hogy erről gondolkodtam mindmáig... Le kellene szoknom a borról.

***

ápr.12.:* Igen, unom. És nem tudom, hogy miért, de egyre inkább fázom. Pedig még bort is kortyolgatok. Ez már a 22.-ik. Ó igen, lehet nincs fűtés ismét a szobán!

Nem akarok még egyszer csalódni... Elegem van ebből az érzésből egy életre! Szerintem, lázam van... Az imént egy madarat hallottam a hátam mögött megszólalni. Este, egyedül, félhomályban a szobán... Bezártam én az ablakot? Megnézem... Be volt zárva, se madár, se a hideg nem jöhetett be a szobára. Sebaj, beveszem a 27.-ik szemet is és leöblítem egy kis vörösborral.

Egyre inkább zavar a félhomály. A székem kényelmetlenségéről nem is beszélve. Lehet, indulnom kellene. Remélem, a taxit még meg tudom rendelni. És lesz annyi erőm, hogy elmondjam a sofőrnek, hogy a vasútállomáshoz vigyen... Maximum oda adlak a kezébe naplóm, hogy olvassa el, mit is akarok... De nem jó, ki se engedne az autóból, ha elolvasná, hogy vonat elé fogok ugrani az este...

Indulnom kell. Itt hagylak naplóm az asztalon. Ne keljen neked is végezni magaddal. Meg persze tudom én azt, hogy még élni akarsz. Vigyázz magadra! Nagyon szerettelek.

M.J.

okt.12.: Fél éve történt, de még most sem tudom felfogni igazán. Nem is beszélve arról a napról, mikor megtudtam mi történt veled. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Azt hittem először valakinek csak egy igen hülye átverése, amibe belecsöppentem.... de nem így volt... Dermedten néztem a telefonom képernyőjét, mikor olvastam, hogy vonat elé vetetted magad hajnalban...Páni félelem fogott el, mikor a nevedet elolvastam.... :"M.J. meghalt... öngyilkos lett!" Sok száz kép, sok-sok emlék elegye ugrott a szemem elé, amit veled töltöttem el. Hirtelen minden egyes találkozásunkra emlékeztem... S ugyanolyan hirtelen a telefonom kijelzőjének fénye kezdte szúrni a szememet a reggeli órák közepette. Felsikítottam... A fájdalmas szúró érzés a szememből a szívem felé haladt és belemarkolta vaskörmeit a fájdalom... A gyomrom egy szikladarabbá ugrott össze...Kiabáltam, fel-alá járkáltam a szobámban, őrjöngve kérdeztem tőled (nézve az utolsó üzenetváltásunk a telefonon), hogy miért tetted ezt? Mit akartál ezzel elérni?! Nem értettem meg miért csináltad mindezt... ezzel együtt magamat sem értettem. Nem értettem miért fordultam ki magamból ennyire...?! Addig a napig nem tudtam azt, hogy ilyen érzéseket tudnál kelteni bennem.

Egy jó embernek ismertelek meg. Kedves voltál hozzám mindig. Sokat, sőt rengeteget beszélgettünk, de nem is sejtettem, hogy kettőnk közötti ismeretségben valami mögöttes is lakozik. Kedveltem a személyiségedet, szerettem a humorodat és helyeslőn bólogattam mindig, hogy milyen képet tudsz mesélni a világról... De hirtelen egy pillanat alatt miden eltűnt: eltűntek a Kedd reggelek, mikor együtt mentünk az egyetemre, (mivel mindkettőnknek akkor voltak előadásaink), eltűntek a délutánok, mikor egy-két alkalomkor bár, de kávéztunk együtt és beszéltünk napi gondjainkat/ örömeinket. És eltűntek azok az esték is, mikor a kacajodat hallottam a kollégium folyosóján...

Akkor még nem tudtam vagy pontosabban kifejezve magam, nem sejtettem, hogy ennyire az életem/ hétköznapjaim elemi részévé tudsz válni. Most már bizton tudom... sajnos későn.. nagyon későn. Azóta sok mindent megtudtam rólad, amit amíg éltél valamiért nem mondtál... Tudom már, hogy mit éreztél irántam, tudom, hogy őrülten szerelemes voltál belém. Ma már tudom, hogy nagy csalódást okoztam neked azzal, hogy akkor egy kicsit eltávolodtunk. Tudom már, hogy én voltam életed utolsó szerelmi szereplője, csalódásod utolsó egyéne, döntésed mondatára én adtam a pontot... a tudtom nélkül. Bárcsak ne ismertél volna meg... még most is élnél. Fél év távlatából ki tudom írni magamból: Sajnálom, hogy nem tudtam... Sajnálom, hogy nem vettem észre a jeleket... Tudom már, hogy a szüleid miért néztek rám gyűlölködve. Hogy édesanyád a temetéseden meglátva engem, kikelve magából a halálba kívánt. Nem szóltam egy szót sem... mivel nem tudtam...megszólalni a fájdalom küszöbén. ( A városban az akkor hallott pletykákból már tudtam egy olyan verzióról, melyben én voltam a bűnbak.) Lehajtott fejjel, könnyek záporában búcsúztam el tőled.

Ma már mindent tudok...

Nem tudom, hogy megköszönni a szüleidnek, hogy temetésed után 3 hónappal megkaphattam tőlük a naplódat, melyet azon az estén otthagytad az íróasztalon. Őszinte részvétet kívántam a szüleidtől. Tudd, nem formalitásból tettem. Nagyon jól esett velük beszélni. Édesanyád bocsánatot kért az incidens miatt, bár mondtam neki, hogy ezen nem kell mit bocsánatot kérnie... egy anya fájó szavai voltak azok, aki épp akkor veszítette el és látta eltemettetni a gyermekét. Mindinkább én kértem tőlük bocsánatot, amiért nem voltam elég figyelmes... Hogy mennyire sajnálom azt, ami veled történt... Nem tudom eléggé megköszönni nekik, hogy ezeket a sorokat, amit most hozzád írok, a naplódba írhatom. Abba a bizonyos naplóba, amibe te utoljára írtál. Úgy érzem, minden egyes mondatom így elér hozzád, és hogy mindezt hallod/látod.

Így tudok személyesen is tőled elbúcsúzni. Soha nem foglak feledni.

Érzem, hogy mi még találkozni fogunk. Ezer csók!

T. M.

Szorongás

Szorongás

- Legalább egy kanállal egyen belőle, meglássa anyuka jóízű lett!- könyörögve mondja Elza.
- Nem kell! Nem szeretem a krumplit!- vágja rá azonnal és szigorúan az öreg anyuska.
- De muszáj ennie, mert még ma nem evett semmit!
- Nem kell jányom! Ha megéheznék, szólok nektek és akkor eszek belőle.
- Anyuska legalább egy falat...
- Hagyd rá Elza!- vág közbe a férj. Ha éhes lesz, úgyis megeszi... Nem kell félteni az öregasszonyt, szívós a szervezete. Lehet, még minket is túlél... vezette le tréfásra a feleségéhez való intését.
- Rendben, értek én a szép szóból, de ha valami baja lesz, ne az én lelkemen száradjon...! ...Még hogy túl élne minket... hiszen egy év híján tölti a kilencvenhármat... - jegyzi meg magában Elza, és elteszi a spájzban található polcos szekrényre a kiszedett ételt.
- Túl él minket...
Egy hét múlva az anyuska makacsos esete után, a nap mint nap keményen gürcölő férj, az anyuska egyetlen egy szem fia, egy bányaomlást követően meghalt.
- Nagy csapás ez... jaj, szegény fiam... miért hagytál itt minket? Istenkém miért vetted el tőlem a fiamat? Mi lesz így velünk? Ki tudná betölteni a maga mögött hagyott űrt?- siránkozik anyuska.
Elza szótlanul ül a kályha mellett. Szinte más dimenzióba esett. Mintha egy mázsás súlyú omladék zuhant volna a vállára, amin nem hat át a gyászban szinte bömbölő anyuska siránkozása sem.
- Lehet, még minket is túlél...- csapódott villámcsapásként egy emlékfoszlány a hangtalan semmiségbe, ami Elzát körülvette.
- Most mi lesz velünk jányom? Miből tudjuk eltemetni szegénykémet? Miből fogunk megélni? Miért kellett ennek megtörténnie? Jaj... miért nem engem vett magához az úristen?- kérdezi anyuska kétségbeesve.
- Lehet túl él minket is ...
És hirtelen felriadt Elza, ahogy sorra kapja a kérdéseket anyuskától.
- Lesz rá pénz, a fia mindig eltett egy keveset a fizetésből, ha ne adj isten anyukával...
- Ha anyuskátok meghalt volna...- fejezte be a mondatot az öregasszony.
- Bárcsak így lett volna... akkor nem fájna a szívem.
- Ne féljen anyuska, majd keresek munkát. - folytatta a mondandót Elza.
- Vigyázok én magára anyuska...!
Így is lett. Elza talált munkát, különböző házaknál vállalt el mosást. Már egy fél év telt el, hogy a férjét eltemették. Ha kellet, Elza három háznál is mosta a ruhákat és a lepedőket. Muszáj volt dolgoznia. Valahogy fel kellet tartani "csonkká" vált családot. Az állandó munka azonban fél év alatt meggyötörte és megtörte Elzát. Ágynak dőlt... A faluorvos sok pihenést és vizesruházást utasított az asszonynak, mivel a magas lázat le kellet húzni valahogy.
- És így a munkával mi lesz? - kérdezte Elza riadtan az orvostól.
- Azt kerülje el egy időre! Nagy a gyanúm, hogy tüdőgyulladása van. Nem lehet már játszadozni ezzel!- intette Elzát az orvos.
- Én istenkém mi lesz így velünk? Honnan lesz a mindennapi betevő az asztalra téve? Mi lesz így anyuskával? -halmozódott az ezernyi kérdés Elzában.
- Nem kell aggódni doktor úr, majd én vigyázok a jányra, öreg vagyok, de nem béna.
Majd főzök neki kamillateát és abba áztatott kenyeret! -mondta biztatóan az orvosnak anyuska.
- Lehet, túl él minket...- robban ki Elza fejében a halott férje által említett mondat.
- Uramisten, tényleg túl él minket az öregasszony...
Elza annyira legyengült, hogy több hét után sem tudott kikelni az ágyból. Anyuskának kellet az ágytálhoz hasonló kulacsot tenni Elza alá, mert maga már nem volt képes rá, hogy a legalapvetőbb teendőket is elvégezze.
- Még szerencse, hogy a falubeliek támogatnak élelemmel csöppjányom! -mondta anyuska.
- De te ne féljél nekem, hamar helyre fogsz jönni... meglásd.
Esteledett már az idő, anyuska elfújta az utolsó égő gyertyát is.
- Jóéjt jányom! - mondta anyus.
- Jóéjt anyuskának is! -mondta elvékonyuló hangon Elza, mintha érezné ez a köszönés volt az utolsó mondata az életben. Hamarosan örökre elalszik, és találkozik a hiányolt férjével.
Éjfélre járhatott az idő, mikor hallotta Elza, hogy anyuska álmába siratja a fiát.
- Túl fog élni mindnyájunkat... Igaza volt az uramnak és én nevettem rajta... Ma még a fiát holnap már engem fog siratni anyuska. Érzem már, hogy ez a betegség elvisz az örökkévalóságba. - sorolja Elza az érzelmeit.
- Anyuska elcsendesedett, most jött el az én időm is, hogy elcsendesedjek, csak én örökre... Érzem már... Itt az idő! - gondolta magában Elza, és álomra hunyta szemét.
Reggelre járt az idő, mikor Elza felnyitotta a szemét. Csodának vélte, hogy a teremtő mégis megsegített rajta. Egyszeriben még talán jobban is érezte magát. Viszont egyetlen egy dolog zavarta őt, vagy a szemét, ő sem tudta hirtelen... Nem látta az anyuskát, ahogy a megszokott kora reggeli időben főzi a kamillateát. Elza felemelte a fejét a már tekenővé feküdt ágyból és az anyuska ágya felé tekintett. Anyuska az ágyban volt még, ami tőle szokatlan volt.
- Anyuska jól van? Fel van már Anyuska? - kérdezte érdeklődve Elza.
A kérdéseire nem jött válasz. Elza késztetést érzett, hogy megnézze anyuskát, aki a szoba másik sarkában aludt. Erőt vett magán, kikelt az ágyból és elcsoszogott az anyuska ágyáig. Megfogta anyuska kezét Elza, hogy felköltse őt. Amint a kezéhez ért érezte, hogy a jéghideg élettelenség maradt csak benne.
- Az éjszaka meghalt... Álmában aludt el...
- Végül mégsem élt túl mindnyájunkat... -robbant ki hangszálaiból sírásra eredt szavai.

Az elmúlás útján

(avagy egy boldogtalan utolsó panaszai)

Valami nagy baj van a világgal. Valami kór támadta meg, ami lassan, de biztosan felemészti azt.Véleményem szerint, (ha még egyáltalán valaki kiváncsi az én véleményemre) ezt a csúf kórnak terjedését nem lehet megakadályozni. Egy bizonyos folyamat végére értünk. Hogy ez a folyamat természetes vagy sem, mindenki döntse el magában.
Eleinte ezt a kórt senki nem akarta észrevenni, mivel annyira jelentéktelennek tűnt. Majd fokozatosan beférkőzött közénk. Egy csapásra vagy egy szempillantás alatt történt mindez? Már nem emlékszik erre senki sem. Az bizonyos, hogy olyan gyorsan fejlődött köztünk, mint egy apró szikrából pattant erdőtűz. Ahogy terjedt, úgy pusztitott el mindent, maga mögött pedig a nagy ürességet hagyva. És hogy ez a kór hogyan mutatkozik meg köztünk? Miben látszódik meg és veszi át az uralmat fölöttünk? Vegyük például a szülőket. Azokat, akiket a leginkább meg kellene becsülnünk. Azokat, akiknek minden egyes átélt napot, élményt megköszönhetünk, mivel a jóvoltukból élvezhetjük az életet. Erre mit cselekszünk? Tiszteletlenek vagyunk, sértő szavainkkal megbántjuk őket és fájdalmat okozunk nekik. (Innen is kérek elnézést részemről is és az ezer számú testvéreim nevében is mindenért, amivel neked fájdalmat okoztunk édesanyám! ) Sok esetben a harag és örökös szótlanság férkőzik be a legbensőségesebb kapcsolat közé.
Vagy vegyük górcső alá a testvéreket. Aminek már a szavában is ott van a "test" és a "vér" kifejezések. Azonos test, azonos vér.... mára már csak a legfontosabb dolog veszett ki ebből a kapocsból, ami összetartotta a kettőt : a lélek. Ez a meghatározó hiányosság teszi lehetővé azt, hogy gyűlölettel legyünk egymással és megtagadjuk egymást...
És beszélhetnék a szerelemről. Hogy mára már műanyag izű lett az egész! Pedig az élet legjelentősebb érzelmi töltete. Az a bizonyos érzés, ami mint a szél hirtelen felkap és a fellegekbe repit, majd ugyanolyan gyorsasággal akár a földre is csap. De ebből a "landolásból" valamikor fel lehetett állni. Viszont a kórnak hatására ez a talpra állás szinte lehetetlen. Mert a már elébb is emlitett műanyag izű szerelem csak látszólagos (csak felszines), mint egy csábitó kólás üveg. De belül csak a goromba sötétség között a nagy kongó semmiség van, ami felemészt. Elhanyagoljuk egymást... és mindig valamilyen magyarázat mögé bújjunk... ebbe kapaszkodunk, mint egy csomó fűbe, ami elválaszt minket a szakadék végzetes aljától. Csak egy pillanat... elég egy rossz mozdulat (tett, szó) és hopp, arra ébredünk, hogy nem ébredünk többé....
A további kapcsolati esetekről már szót sem ejtenék... (Az, hogy egymás mellett repülünk, vágtatunk, szaladunk el szó nélkül.. már meg sem lepődök...) Olykor van egy két szószóló (jelen esetben én), akik orditanak mint a fába szorult szú, de nincs olyan magas frekvencia, amit mások is meghallanának...
És végül, de nem legutolsó sorban emlitést érdemel a nagyvilági folyamat. Azok a folyamatok, amik a kórtól eredendően, nap mint nap sújtanak bennünket. Az, hogy éj- nappal süvitenek el fölöttünk a pusztitó fegyverek... Hogy egyre gyakrabban hallani: ez meg az a betegség fenyeget... Hogy a lakhelyünk nem biztonságos terület... Hogy fejünk fölül pörkölik le a háztetőt... Hogy minket és még száz más fajt a kihalás peremére kergetett... A KÓR
S választ adva, hogy mi is lehet ez a kór? Mi is ennek a halálos folyamatnak az összefogó neve? Egy szó: ember.
E sorokat irta a Cseres- hegység állatvilágának szóvivője, és annak az erdejének utolsó méhkaptárának boldogtalan dolgozója.