Spontán (szabad) versek

Szerelem ez, nem álom

Hullámzik a felszín, a víz a köveket mossa,
beleszerettem a csodás Balatonba,
csak úgy, mint azon a napon a mosolyodba.
És azóta?
Élek kábultan a varázsában,
mint foszló emlék az évek parázsában.
Tudod, a helyzet sokszor olyan mostoha,
mert vagyok annyira ostoba,
hogy mikor beszélgetek, s szembeülök veled,
csak nyöszörgök és megdermedek.
- Nem is tudod, hogy mennyit ér nekem,
ha hozzám szólsz vagy megérinted kezem. -
Szirének hangját hallottam a habzó habok között,
lecsukva a szemem téged láttalak, ahogy táncolsz a habok fölött,
ritmusra az énekek dallamára,
s én mosolygok, mert mindig imádtam nézni a mozgásod,
olyankor mindig nyitott vagy, nem akarod takarni a valóságot.
Mert tudom jól, sokan félreismernek,
s nem látják meg azt a csodás éned,
a gyöngyházakkal kirakott gyönyörűséget.
Lassan sajnos búcsút kell intenem az óriási tónak,
de tőled nem akarok,
inkább hangodat hallgatnám éjszakánként altatónak,
s szerelmedet vetném magamra takarónak.

Rima-parti andalgás

Tegnap a Rima-parton sétáltam
zsebre tett kézzel, mint aki gondtalan.
Pedig gondolataiban valahol másutt jártam,
csak egy emberre gondoltam minduntalan.

Néztem a sodródó hullámok fátylait,
s mosolyogva búcsúztam, hagytam elúszni
egy álmodozó bozótos álmait.
Próbáltam emberi énem lenyúzni,

de fennakadt a rozsdás korláton.
Bárhogy is, nem tudtam szabadulni tőle,
pedig hagytam volna elúszni azt is papírvitorlákon.
Nem érdekelt volna semmi sem felőle.

Így maradtak magamon a fájó emlékek,
s sétáltam tovább velük karöltve.
Közben elárasztottak a nagy bölcsességek,
ezek itt maradnak velem örökre...

Láttam embereket, akik önfeledt nevettek,
hallottam gyerekkacajt és kutyaugatást,
az egyik sarkon talán lángost ehettek,
s éreztem szerelemesek közt a kémiai hatást.

A tegnapi nap mindenre rájöttem,
a partról akkor dobták be a csalit,
egy pohár narancslé egy csinos hölgyre rálöttyent,
s megettem az utolsó gombóc vaníliafagyit.

Tanára önmagamnak

Egyszer majd biztos megjegyzem,
Hogy nem szabad bánkódni minden egyes percen.
Egyszer majd biztos belátom,
Hogy velem van a baj, s társam a magányom.
Egyszer majd biztos bölcsebb leszek,
Hogy sebet senki másban, csak magamban teszek,
Mert hiába a kedves szavakkal
Én mindenkit, de engem senki se vigasztal.
Valahogy mindig könnyebb engem elfeledni,
Tudom-tudom, nem könnyű velem kijönni.
Egyszer majd biztos rájövök,
Hogy az emberek zöme kétszínű s lökött.
Amit a szem lát, nem biztos, hogy valódi,
De a gonosz, ravasz szavak az érintettet elérik.
S persze mindig könnyebb mások szavára adni,
Mintsem a másikat hagyni megismerni.
Egyszer majd biztos elfogadok mindent.
Egyszer majd biztos...
De addig?
Addig nem szabad senkiben sem hinnem.

Csillagtánc

Mikor az Est csókot hint a Napnak,
s mikor a bárányfelhők is nyugton felsóhajtnak,
mert a milliónyi lámpások meggyúlnak az égen,
gondjaimba ragadva maradok én vétlen.

Körbevesz a pillanat rideg fátyolával,
riasztó, de mégsem cserélnék most mással,
mert az éjsötét színtér hullámzó tengerében
kavarognak az emlékgondolák múlt tengelyében.

Kavarognak előttem a meg nem tett pillanatok,
szavak, melyek akkor és ott kimondhatatlanok
voltak. Bókok és csókok, amik elmaradtak,
a nagy hezitálásban az esélyek elapadtak.

Káprázik a szem és hasad a hajnal,
A mának reménye engem nem vigasztal.
Minden emlék az égen szertefoszlik,
a lámpások fénye halványul, eloszlik.

Csókot küld a Nap az Éj homlokára,
remélem, hogy találkozunk még egyszer utoljára.

Nélküled nem lehet

Mint a földbe tett mag, mi a vizet várja,
Mint az űzött vadnak vészes éjszakája,
Oly elveszett vagyok én te nélküled.

Mint a tavasz, mi nem költ több madárdalt,
Mint a fióka, ki hiába várta anyját, éhen halt,
Így múlok el én te nélküled.

Mint az élő erdő a pusztító tűztől,
Mint a hívő ember a megtett bűntől,
Úgy szenvedek én te nélküled.

Mint a szivárvány az eső után,
Mint az élet a halál után,
Olyan felfoghatatlan az élet nélküled.

Habár minden eltelt nap egy esélyt temet,
S minden habozásom egy sebet teremt,
Nem bánnék én semmilyen heget,
Csakhogy beteljesülne: az örökre Veled!

Mindig!

Borús felhők gomolyognak fent az égen,
semmi sincs úgy, mint réges régen.
Lassan elered az eső, siratja a múltat,
s én kimászok magamból, keresnék valami újat.
Keresnék egy újat, mert e ketrec a börtönöm,
gondoltam, hogy egyszer majd ezt is kinövöm.
De visszatart az emlék rozsdás vaslánca,
egyet lépek előre, hármat pedig hátra.
Volt már sok sakkjátszmám, feltettem mindent tétnek,
de a királynők furcsa mód a végén mindig leléptek,
mondjuk, egy irtózatosan nagy paraszttal.
Én pedig ott maradtam feketén,
egy sebtapasszal
a lelkem közepén...
S míg óvatosan nyalogattam a fájó sebeket,
és itattam az állandóan szomjas egereket,
mellettem az évek gyorsvonatként száguldottak,
míg föl nem vett az egyik potyautasnak.
Most itt ülök szemben veled,
és olyan gyönyörűen barna a szemed,
míg az enyém csak kék foltokban pislákol.
Remélem, a következő megálló még távol,
mert nem akarok leszállni, inkább átkarollak.
"Kérem vigyázzanak, az ajtók automatikusan záródnak!"
És telnek percek és folyik a dialógus.
Butaságot írok, ez inkább monológus...
Te beszélsz, s én figyelem arcod
minden rezzenését, mozzanatod.
Ó, Uram, bárcsak megállíthatnám a pillanatot!
De az idő nem áll meg, rohan ő bizony lófuttában,
és szorongok, mint macska elől menekülő egér a zsákutcában.
Tudom, hogy itt a pillanatja a most vagy sohának,
s lassan vége szakad a kérőid hosszú sorának,
s ha a sor végén meglátsz majd egy szürke alakot,
ki maga előtt bánatából fakasztott patakot,
s nem hatnak rá semmilyen boldogító szerek,
akkor tudd, az a valaki ott, az én leszek!

Amit jobb ki nem mondani...

A kései órák hátán az éjjel letelepedett
a szobám falára. Batyujában súlyos fáradalom
és megannyi emlék, ami összekeveredett
a múlt tetteivel, itt ülnek a vállamon.
Az álom messzire elkerült, mert mesélni kezdtek
az ítéletet hozó pillanatok döntő percei.
S megannyi érvvel győzködtek, hogy
nem meggyőző a magányos ember elvei.
És beszéltek és fújták a temérdek szavakat,
az óra tizenkétszer kondult.
S telt az idő, kezdtem érezni a közeledő falakat.
Csak ültem ott szótlanul, szám elnémult...
nem tudtam egy szót se mondani,
pedig minden percünk igaz volt,
mégsem mertem bevallani.
Mert a társ fontos, mint költőnek a múzsa,
a versnek nem a lelke ő, mindinkább a húsa.
Melyből serken a vér és itatják a lapot,
és bűnt, bánatot, szerelmet, haragot
csak a szavak szülnek,
amelyek játszmája egy verssé feszülnek.
Talán Te leszel az üzenet,
talán Te leszel a bánat,
s talán én leszek az, ki
örökké
vágyakozik utánad.

Téli szavak

Nem oly rég, egy sötét januári este,
Mikor csak a csillagok izzó teste
Lepte be a nagy múltú színpadot,
Döbbentem rá: hogy huszonöt év már elhagyott.
Mint az őszi űzött vad, csak elszaladt,
Nem nézvén azt, mit hátrahagy.
Elmaszatolt lábnyomok az emlékek sarában,
Törött kórók, akáctövisek árnyában.
Mint a sűrű hóvihar, mindent elfedett,
Fájó foltként vetett gyászt és könnyeket,
Ami miatt egy burkot lát a környezet,
És nem hagyott lágy, tavaszi szerelmet,
Vagy ha igen, már az is rég elfelejtett,
És az is, aki egykor barátnak hívott,
S most e magányos este fölvilágosított.
Hiszen ott fönt e milliárdnyi csillagok
Sziszifuszin párjával mind ott ragyog.
Nézem őket sokszor könnybe lábadt szemmel,
Mert a Föld legmagányosabbja talán én vagyok.

Ősz

Nézd, milyen szép most az őszi táj!
Aranyló levelek, és még ki tudja, hány
ezer szín ölelkezik a széllel össze,
hogy az ember lelkét megfürössze.
Mert még itt van a szájban az íze a csóknak,
és még cseng a fülben a "szeretlek" szónak
a bódulattá tevő, mámorító emléke,
a nyár sok száz izgalma, fensége.
Nézd, milyen szép most az őszi táj!
S gyorsan cserél ruhát a felhőnyáj,
Mert pirkadatkor vöröslik már az ég alja,
szépíti magát, de leple rideg és csalfa.
Lassan eggyé válok én is e nagy ridegséggel.
Már nem lesz fecske, mint ami tavasszal befészkel
a régi-új otthonába.
Már nem lesz hóvirág, mi hirdeti a tavaszt
patyolatfehér pongyolában.
Már nem leszel Te, kinek csak a jelenléte
is boldoggá tett.
Már nem leszek Én, ki minden szavad
szentírásnak vett.
Nézd, nem is oly szép ez az őszi táj...
Magányos fák.
Rideg szelek.
A szívem egy lyukas zsák,
s én elvesztettelek...

önéletabortusz

nem szlovák
sem magyar
vagyok inkább hontalan
lenni felvidéki
lenni gömöri
lenni palóc
másoknak valami kóc
vagyok
másoknak plusz szavazat
közben rám önteni zúgó szavakat
lenni tót
rokon szemében
lenni mocsok mad´ar
felvidéken
nem szlovák
de sem magyar
vagyok inkább minduntalan
büszke
családra, házra, gömörre
imádni tájszavak
imádni fenyvesek
imádni nagy, zöld rengeteg
régen lenni nagyon szomorú
mára már beletörődni
hogy másodhegedűs a felvidéki
s prímás az erdélyi
mára már beletörődni
hogy velünk senki se szorosan kötődni
mára már beletörődni
az ember már nem zsörtölődni
nem szabad egy helyben zötykölődni
nem lenni szlovák
mert sosem lenni az
nem lenni magyar
mert soha se lehettem az
lenni gömöri, kutyabőrös
lenni palóc, mégsem gőgös
lenni büszke felvidéki.

Negyedszázados gondolatok a tucat kacat közül

Hogy milyen volt barna haja,
Még most is tudom.
Hiszen göndör fürtjei
Behálózták a tudatom.
Hogy milyen volt gyönyörű arca,
Még most sem feledem.
Hiszen abba beleremegne
Az egész világegyetem.
S hogy milyen volt a tekintete?
Sugárzott belőle igaz szeretete.
Ezernyi kérdésem egy válaszra redukálva:
Ő lehetne életem alfája és ómegája.

Esti ima

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,
hívő, istenfélő lelkekben,
adj erőt a próbatételben,
hogy lelkünk el ne vesszen.
Ha imára zárjuk kezünk,
s kegyelmedért esedezünk,
Uram, legyél ott is velünk,
hogy magunkban sose legyünk.
Hitünk váljék pajzsunkká,
ha a sátán ostromolná.
Ő csak a vesztünk okozná,
ha Te velünk nem volnál.
Magasztalunk Téged főképp,
Mert Tiéd az ország
és a hatalom és a dicsőség.
Ámen.

Vers egy lányról

Elmesélem, mit szívem diktál:
főszerepben egy csinos, szép lány.
Szépsége bennem rímet farigcsál,
felkavar mindent a szívem alján.

És gyakran van, hogy látni vélem
a szép leányt más kezében.
Szívem akkor felhasítva,
érzem én, ez a kínok-kínja.

E szép lánynak két szeme párja,
megtört lelkemnek szerelmi vágya.
Minden percben csak azt vágyom,
hogy ő legyen éltem-halálom.

De néha van, hogy látni vélem
csókot kapni más ölében.
Szívem akkor felhasítva,
érzem én, ez a kínok-kínja.

Elmesélem, mit szívem diktál:
főszerepben egy csinos, szép lány.
Szerelméből, míg nem ittál,
elkábulni még nem tudtál.

Úgy szeretném, hogy megtörténjen:
a szép lánynak csókját érzem!
Remélem, a lány is várja,
hogy én legyek élete párja.

Álom

Gyere velem,
fogd meg kezem,
csak el ne engedd, ha megkérhetem.
Mutatok egy olyan világot,
melyet ember még sohasem látott.
E világnak hídja álmokból van szőve.
Keskeny ez a híd, de nem kell félni tőle,
mert ha megfogod a másik kezem,
beteljesül minden álmod, ez az ígéretem.
A hídnak végén egy pompás város fogad,
innen már nem kell gyalogolnunk sokat,
hogy elérjünk a város központjához,
annak is a legszebb, legmagasabb tornyához.
Ennek a toronynak egy ablaka nyitva,
elveszett királynőjét csakhogy visszahívja.
Tudod, ez a torony az én lelkem,
de olyat, mint te vagy, mindidáig nem leltem.
Szóval eljössz velem?
Ha igen, fogd meg kezem!

Egy levél neked

Ha úgy van, zsebre teheted

Szeretnék egy levelet írni neked,
melynek tartalmát szívedbe rejtheted.
Szeretnék egy verset írni rólad,
melytől a jégszív is meglágyul, elolvad.
Szeretnék egy dalt dalolni hozzád,
hogy ledőljön köztünk egy bizonyos korlát.
Szeretném, ha mindig hallhatnám a hangod,
ha kell, teérted letenném a tollat és a lantot.
Szeretném, ha tudnád, én nagyon szeretnélek.
Álmom teljesülne, ha viszontszeretnének.

Múzsámnak

Nagy sötétből fényt árasztó alak,
ezen estén múzsámnak választalak.
Kongó ürességből szökkenő lágy hangod
szívemnek omló falán kinyitott egy ajtót.
Színtelen tegnapból kitörő barna hajad
miatt milliónyi színkavalkád szemem előtt fakad.
Gyönyörű tekinteted megmutatta nekem,
te lehetnél a várva várt jobbik felem.
Tudom, hogy irántad érzett vágy költői és plátói,
de mint örök bizakodó, kivetem a hálóim.
Adynak is ott volt nagy szerelme, Léda,
s te leszel nekem a gyönyörű s féltett: ZSÉDA.

/Kodaline: All I want inspirálására készült vers/

Várlak vissza

Nincsen más mit kívánnék
Csakhogy ajtódon kopoghatnék.
S te kitárnád a szívedet,
így ölelnél engemet.

De te el taszítottál,
Bennem fájdalmat okoztál.
Ezt elviselni nem lehet,
a bú járja át szívemet.

Mond miért hagytál így,
egy magamra?
Kérdem sírva,
kérdem sírva.
Mert olyan boldog,
mert olyan szép vagy,
Csak más ne akarna,
ne akarna....

Soha nem bántanálak,
soha el nem hagynálak
szólnod kell és ott leszek,
párodnak én melletted.

Ha mégis hallasz:
Várlak vissza,
A halál sem
Rettent vissza
Csak légy itt újra,
légy most újra
légy most újra
a párom.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

volt sötétség
de fény lett
volt kopárság
de test és vér lett
volt halál
most élet
volt fájó néma csönd
most boldog dicséret
volt zokogás, sírás
most buzgó örömhír
volt csontropogás,kínzás
most áldással telt szív
Ne keresd a holtak között,
mert feltámadott!
A magyarázatlan érzés,
mi szívedben nyomott hagyott
azért van, hogy tudd;
Benned él tovább Krisztus! 

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Nagyon nehéz.
Nagyon nehéz elbúcsúzni
Nagyon nehéz tovább állni.
Neked könnyû,
Neked könnyû, hisz egy pillanat,
az mit egy év alatt
építettem, készítettem,
Te egyszeriben ledöntötted.
Távolodok,
Félek, soha többé nem látlak
Félek, mindörökre elzárnak
A távolságnak rabláncai.
Pedig gyalog mennék elédbe,
Ha kell fél lábbal és törött kézzel
Csakhogy újra lássalak.
S te mondanád: Úgy vártalak!
Én csokrot adnék,
Kéket, violát.
Bal zsebbõl egy kis dobozkát.
Fekete volna arany szegéllyel,
gyönyör lenne bársony belsejével,
Bársony ágyon, ezüst ékszer
és nem kellene kérdnem kétszer.
Szemeidben örömkönnyek,
Ajkaid egy életrõl döntnek,
S amikor már választ adnál,
Észre veszem magamon,
Hogy csak nézek ki a vonatablakon.
Szótlanul ülök egymagam,
A szívem egyszerûen vágytalan.
A lelkem... még ha van,
Minduntalan társtalan. 

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Gondolatok a gondok gondtárából

... és mi van azzal, aki álmaiból él?
Aki, szimplán attól fél,
hogy magára marad,
hogy jön egy kufár, aki mindent elad
alkudozás nélkül a nagy semmiségnek.
A cetlire is az lesz írva:
"Egy boldogtalan boldog percei ezerszeresére nagyítva."
S csak bámészkodnak a kiállításon,
a kinek furcsa, kinek ocsmány tárgyon.
Legyintenek s mondják: "Ez egy balfék, ez egy elveszett,
ez egy visszaállíthatatlanul elcseszett szerkezet.
Ezen segíteni már nem lehet."
Ekkor bezár a bazár,
és az üresség nagy lyukat zabál
teszi, azt úgy, mint ki exhumál.
És azt várja, hogy míg egyre mélyebbre halad,
talál valamit a rögök alatt.
De ki az álmából él, nincs fizikai teste,
nincs álca rajta, vagy épp torinói leple,
aki az álmaiból él, ő sem érez igazán,
bár illatát érzi szerelmének,
vagy épp csókját, érintését véli szépnek,
de ezek csak illuzionált képek
s mint egy füstfoszlány se perc alatt széjjelszéled.
És mi lesz, ha felkel az örök álmodó?
A világegyetem tejútrendszerében,
héliumizzó körül forgó föld légkörében,
sóhajtva bár, de nagy levegőt véve,
maga körül körbenézve,
belefárad, nem szabadul börtönéből,
nincs kiútja a magány erdejéből.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

én itt
s te újra máshol
és este van
és behunyom a szemem
csak az óra mutatója
tördeli a csendet
és fekszem az ágyban
szinte bele olvadok
a gondok közepette
a magányra gondolok
és gyötör minden
mit meg nem tettem egykor
szinte gyomron üt könyökével
és hirtelen levegőért kapok
szememből könnypatakok
folynak és válnak
bánattengerem részévé
és rád gondoltam
a másodperc tört részében
de te órákon keresztül
csak csücsültél elmémben
és hajnalodott
és szólt háromszor a kakas
és én elsirtam magam
mint ki felfedte hazugságát
mint ki megmutatta valós csúfságát
egy őrült lettem
a tébolyodott percben
és pillekönnyű lett minden terhem
s tudtam mit kell tennem
és fekszem az ágyban
és megdermedek
mint halott a hullazsákban 

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Nem, nem én leszek,
aki most adja fel a harcot,
nem én leszek,
aki tovább halmozza a kudarcot.
Nem leszek,
aki sarkon fordul, majd angolosan távozik,
mert tudja, ha marad a lelke elkárhozik.
Nem, nem én leszek e pancserhalmaz része,
azt akarom legyek valakinek égisze.
Az leszek, ki megküzd minden harcot,
nem ismer több fenyegető kudarcot.
Nem lesz többé magányának foglya,
vagy épp e társadalom kivert, hitvány korcsa.
DE, ha mégis padlóztatna a végzet,
C'est la vie...ilyen ez az élet! 

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Tizenhárom másodperce
a tollam vezet a papíron,
tizenhárom perce
gondjaim szavakba hajlítom,
tizenhárom órája
gondjaim gondolatokban születtek,
tizenhárom napja
gondolataim a múltamba vezettek,
tizenhárom éve
még gyermekien naív voltam,
de tizenhárom napja
valahogyan holtan összerogytam,
így tizenhárom percre
magamhoz karoltam
a máz nélküli életet,
de az határozottan ellökött engemet.
Könyörögtem, nem akartam a látszatvilágot,
ám Ő így szólt:
Már csak tizenhárom másodpercet kell éjfélig kivárnod! 

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Beletörõdve:
(Pesszimista Pista sorai)

Ma még tél van,
De meleg lesz.
Ma még jég van,
De tavasz lesz.
Szerepcsere:
Ma még én, holnap már te se.
Szelepcsere:
Ma még én, holnap már te szívsz.
Ma még vihar,
Holnap már kihal.
Ma még tombol,
Holnap már dorombol.
Ma még érzek irántad valamit,
Holnap keresnem kell helyetted valakit.
Ma még beléd vetem minden reménységem,
Holnap megfullaszt a lelki szegénységem.
Ma még csillogónak láttom szemeit,
Holnap átkozom az összes tetteit.
Ma megremegek, ha hallom hangját,
De elvesztette már minden bizalmát.
Ma még ez van,
Holnap már ez sem,
Nem lesz senkim, ki csókkal keltsen.
Ma még õsz van,
S holnap itt a tél,
kinek kihunyt már az utolsó fény:
A remény!

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Senkinek sem vagyok én párja
senkinek sem vagyok én barátja,
senkinek sem vagyok én őse,
senkinek sem vagyok ismerőse,
senkinek sem vagyok én bátyja,
senkinek sem vagyok elhasznált kabátja,
kit elővesz, ha olykor ázik-fázik
majd eldob, mert van helyette másik.
Senkinek sem vagyok lelkitámasza
olykor már untat másoknak panasza.
Nem önzőség ez, csak egyoldalúságot látok;
Engem ki fog meghallani?- csak csend van, ami átok.
Ezennel megfogadom magam előtt örökre,
hogy senkinek nem leszek többbé hatökre!
Továbbá magamnak azt kívánom,
nem létező ember legyek a világon!
Hogy ne legyek többé senkinek a párja,
hogy ne legyek senkinek barátja,
hogy ne legyek senkinek az őse;
Múljon emlékem veszendőbe!
Hogy ne legyek senkinek egy elhasznált tárgya,
egy megúnt, eldobott, selejt kabátja.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

S ím itt e perc!
E perc, mely semmihez nem fogható,
nincs elemző, kivel ez feldolgozható,
nincs rendező, kivel ez bemutatható,
nincs doktor, kivel ez magyarázható.
E perc, melyben minden ott van,
s közben semmi sem látszik.
E perc, melyben minden dallam
nesztelen játszik.
E perc, mely különb a többi perctől,
s mégis eggyé válik az időben rejlő
folytonos múlással.
Egy kis túlzással
már-már az örökkévalósággal.
Mi itt ezer év, ott egy pillanat tört része,
Mi itt vakít, ott alig veszed észre.
Hol nincs mechanikus szerkezet,
mely beskatulyázná a lelkeket.
Az előtted lepergő perceket
számolod, s az ujjperceket
eggyé forrva, tenyérbe fektetett
arccal vigaszodva, örülsz,
hogy vannak dolgok, melybe bele merülsz.
Úgy, hogy egy perccé változik,
mi másnak addig egy élet leálldozik.
Mi másnak órák hosszú múlása,
nekem egy perc, amely nem cserélhető fel mással.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Egyszeriben megfogott,
átkarolva füledbe suttogott.
S búcsúzóul csókot adván,
s te csókot kapván, elpirulván,
nézted ahogy röppenve távozik,
látván a téli széllel, hogy kacérkodik.
Kezed nyújtva integettél illedelmesen,
majd sarkon fordulva elindultál egyenesen.
Füledbe még ott csengett nem rég súgott szavai:
"Távol leszek, de e szív nem feled. Fogsz még felőlem hallani!" 

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Ha most valaki...

Ha most valaki itt lenne mellettem,
talán megremegnék az eltöltött percben,
míg a vendégem át nem öleltem.

Ha most valaki hozzám halkan szólna,
elmondanán neki lágyan, mit gondolok róla,
s közben a szemem a lelkébe vándorolna.

Ha most valaki megfogná a kezem,
nem tudnám érzelmeim tovább elrejtenem.
Magamról egyszerűen megfeledkezem.

Ha most valaki itt lenne épp velem,
őszintén megvallanám mennyit ér ő nekem:
Ő lehetene az én féltett jobbik felem.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Idézet Ianus álarcából:

"Ne vess a múlt tengerébe jelenkor könnyeit,
kőszirtre szilárdísd a jövőnek terveit!
Nem él az olyan ember igazán életet,
kit a tegnapok láncai szorosan körbevett.
Légy hát te önnönmagad vezére,
ki győztesen áll ki, bármi is jön elébe.
Építsd ki kövekből a holnapba vezető utad,
így érsz el Hozzá, ki az örökkévalóságra mutat..."

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

S az alma lehullott a piros fáról,
annak is a zöld ágáról,
zöld ágának hetedik rügyéből,
mégis kiesett a szedő öléből,
egyenesen vándorolt, tovább zuhanva
teljesen le, az össze- vissza kuszált avarba,
honnan egy piszkos gyermeki kéz fölvette
s törletlenül a szájához emelte,
gyengécske fogait húsába mártotta,
szegénységébe e csöppnyi öröm mámorította,
hiszen mézédes volt a piszkos alma íze,
a csöppnyi öröm e perctől boldog emlékei része,
s felnézett félőn az óriás lombkoronára,
s látta, hogy az almát az Isten hullajtotta alája.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Tavaszba borult karácsony
az ablakpárkányon ott virít a gyásznyom
nyakunkra telepedett a gonosz rútság
a kibékíthetetlen szomorúság
arcunkról a fagyott mosoly olvadozik
valós álarcában az ember botladozik
szél kapkodja ki lába alól a talajt
nem tudni őrült elméje hova szalajt
bárcsak a csillagokhoz háromnegyed útra lökne
honnan nem volna vissza út örökre
hol látni még a sarki fény árnyait
s a Nap vakító fényének miriádjait
hol az erek duzzadnának oxigénnel telve
robbanna föl Szív a mindenségbe veszve... 

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Pár soros

Anyu, neked írom ezt a pár sort,
mert a távolból megérintett az anyai lángod.
Az éjszaka arra ébredtem,
hogy az ágyam mellett ülsz, ott vagy mellettem.
Felnyitottam hirtelen szemeimet
s így kulcsoltam imára kezeimet.
Hallottam lélegzeted,
melyet fiatalon titkon mindig hallgattam,
s egyben az én lélegzetemet,
mely után rájöttem, hogy ugyanabban
a lélegzetvételben
benne vagyunk mind a ketten.
Ebben a pillanatban rájöttem,
hogy te örökre itt fogsz élni bennem!
Ezt nem veheti el senki tőlem,
mert a lélegzetem is tőled örököltem...

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Egy festményhez

Viharban tépődve
reccsennek ágaim,
porladó kövekbe
kapaszkodnak vágyaim.
Magányosan vágyódom
valami jobbra,
de nem hallják, ahogy bánkódom.
Önmagamnak lettem néma szobra....

Csak tépnek a szelek
és zúgnak a kürtök.
Mennyei üzenetek:
ti messzire kerültök!
És érzem, ahogy robban
bennem a mély fájdalom.
Fele énem már ott van
a vesztőhely szélén. Szánalom
amit érzek én magamon,
mert vesztesként születtem
ezt már beláthatom.

Hiszen megtöri az élet, azt ki ügyetlen,
és nincs második esély,
mint az alacsony keretű filmekben.
Hol áltatnak, hogy minidg van remény
és szerelem és minden csupa jó a heppiendben.

Csak az élet szűkmarkú e téren,
hamarabb rág meg és köp ki
a macskaköves téren.
Földetérve érzed, ebből nem tudsz fölállni.
magányosan guggolsz a sarokba
és nincs ki kezet tudna nyújtani.
Csontváry cédrusa
veled lélekben eggyé tudok vállni.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Vers az igaz Télről

Lehullott az első hó,
csillámló, fehér takaró,
altatja a fáradt tájat,
altatja a fáradt tájat.

Hópelyheknek landolása,
angyaloknak égi tánca,
koptatják a mennyboltot,
koptatják a mennyboltot.

Végre a táj nem sötét, sáros,
hangulatunk sem ködös, gyászos.
A fehér bársony nyugtató,
a fehér bársony nyugtató.

Szíveinket telíti meg a szeretet,
s az egymás iránti tisztelet.
Vagyunk mi még emberek,
vagyunk mi még emberek!

Tudjunk sokakat boldoggá tenni,
az apró örömöktől ráeszmélsz önmagad lenni.
Hiszen erről szól ez apró élet,
hiszen erről szól e gyönyörű lét.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Bánatában iszik a magyar

Hangulatos szobában,
körbe ülték az asztalt páran.
Beszélgettek önfeledten,
s folyt a bor csörgedezve.

Elbeszéltek jó pár percet,
hogy ők régen mit is tettek.
Jó kedélyük szállt a szobán,
s töltődött a borospohár.

Nemsokára feszült csönd lett,
a halálról beszélgettek.
Szíveik együtt gyászosan dobbant,
s a vörös nedű újra csobbant.

Tartottak egy vitaestet,
hogy az Isten miért így teremtett.
Míg a témát kivesézték,
bormámoros lett a népség.

Majd jöttek a nagy kérdések,
s a szerelmi tévedések.
Ez alatt az egyik alak,
bánatában majd sírva fakad.

Ám, elfáradtak egyre sorban,
ásítoztak nagy halomban.
Szállingóztak ki-ki merre,
a különböző emeletre.

Így maradtam egymagamra,
bánatommal vigaszodva.
El kell fogadnom, így kell lennem,
magányosan, elveszetten.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Két kezemmel...

Két kezemmel csokrot szednék,
bárcsak újból veled lennék.

Két kezemmel megformállak,
álmaim asszonyának.

Két kezemmel megfognálak,
a szívemhez közel zárlak.

Két kezemmel ölelnélek,
(csak rá gondolok s nem találok rímet...)

Két kezemmel védenélek
bárkitől, így nem kell félned.

Két kezemmel takarnálak,
teljesülne minden vágyad.

Két kezemmel kezed fognám,
Adj hát választ: Szeretsz most már?!

Két kezemet kulcsra zárom,
bár ne kellene Rád soká várnom.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Sakkjátszma

Én itt, te ott ülsz szembe velem, 
a helyszín egy nagy játékterem. 
Előttünk egy tábla fekszik, pepitás.
-Lépésedre várok, mit hezitálsz?-
S miután egy váratlan lépéssel indítottál,
egy tized másodpercre zavarba hoztál.
Majd aztán fordítva, én téged,
S vártam, hogy biztosítod be fölényed. 
Így játszódott le köztünk a játszma mindidáig. 
Vártam, hogy ki lesz az, ki majd egy nagyot hibázik. 
Vártam, és arra eszméltem,
hogy-e játszma tölti ki életem. 
Körkörös forgásba kezdődött a tábla 
e pillanatott talán mindkettőnk várva várta.
-Királynőm lehetnék a királyod?-
Válaszod egy csókká varázsolod.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Teljesen összezavarsz!

Lehetne egyszerű a dolog, mond mit akarsz?
Mert nem ismerem fel már magam, teljesen összezavarsz!
Nézhetnél olyan lágyan, hogy érthetném az üzeneted,
de te csalafinta módon játszadozol velem. 
Kérlek, légy most velem őszinte!
Elfogadnál engem, ki téged ékszerként őrizne?
Ha fáznál, takarnálak.
Ha áznál, vigyáználak. 
Ha félnél, bárkitől megóvnálak....
És ha szomorú lennél?
Esély sem volna, hisz mindent megtennék, amit csak szeretnél!

 Versek kötetekbe fonva

Japán ciklus(avagy jártam már lilaakác sor alatt)

Első haiku versem

Ma még zöldelsz:
de holnap téged is megtör
az idő fogaskereke.

Hazai éjszakák

Csillagok fénye
tölti meg egészen a
bús ürességet.

Felhívás 

Felejthetetlen
pillanatokat adok
el, múlandókért!

Kegyelem

Félig megtelten,
félig üresen állok
egészed elé.

Felejtés

Tátongó múltat
a mának tapaszai
tudják elfedni.

Figyelj másokra

Parázsból is tudsz
tomboló nagy pusztítást
kivitelezni.

Biztatás

Soha ne add fel!
Akkor sem, ha tudod: már
sokan feladták...

barna szemedet
a szerelem karmai
szívembe véste 

Én kiáltok!

Apró fénysugár
biztat, hogy éljek tovább.
De elfáradtam.

Álmodozás

Gondolataim
éjszaka angyalszárnyat
bontva röppennek.

Elmúlás

A fának zöldje
sárgulva búcsúzik el
bús áganyjától.

Magány

Üres óráim,
üres perceim telnek:
átok a magány.

Elmúl minden

Tavaszi éltet,
nyárnak erejét, a tél
feledteti el.

Szeretem

Szebben süt a nap
Ha égszínű szemeddel
Reám mosolyogsz.

Bárhová veled

Fognám kezedet
ha kérnéd, hagyjam el a
lét mindenségét.

Szerelem

Pillangóhatás:
Lágy bizsergő érzése
a szerelemnek.

Ne várj semmit...

A gyökerétől
korhadt fától nem lehet
csodákat várni.

Soha ne add fel!

A határtalant
határfeszegetéssel
érhetjük csak el.

Május.13

Ezen a napon
Nyílt meg először szemem
Azóta (f)élek!

Ítélet napján

Mikor az ég és
a föld egybeolvad, jön
majd az arató.

Életút

Sokszor elhúznak
az ismeretlen láncok
vásott gödrökbe.

Nyári dallamok

Fecske dallama
lágyítja meg a holló
károgását is.

Kegyelem

Félig megtelten,
félig üresen állok
egészed elé.

Adj hangot érzéseidnek!

Álcamosolytól
már nem egy ember került
a koporsóba.

Pszichoanalízis #1

Azúr
az úr
az űr
tűr
tűz
fűz
szomorú fűz
konyuló fül
lankadó kürt
fürt
fúrt
árt
tár
zár
kár...
De nagy baj
az agy baj
ajjajj
zajjal
bajjal
kajla
hajla-
mos
mossa
mossák
zsák
Izsák
szája
fája
mája
Annak a _urva szája
a kutya fája
az alkesz mája
kő kemény
sőt enyém
az élmény
a kémény
a kérvény
mellyel téged kérnék
szelvény
szerelvény
szerelme
elme
alma
Ádám
meg
Éva
kígyó
fájó
mérge
széttép.

Pszichoanalízis #2

Dobban
koppan
toppan
surran
úgy van
túl van
már
bár
még
ég
érted
vagy nem érted?
Játszod a szépet
a tökéletes képet
az épet
így véget
kell
vennem
tőled
főleg
tőled
de
láttam
már
kit régen
vártam
tán'
folyosó
végén
nőalak
révén
a szélén
félvén
hogy elítélvén
nem szól
egy szót
sem
érzem
lépem
májam
szívem
görcsöl
fröcsköl
az adrenalin
egy szűk kabin
az elme
maga verme
által fabrikált
sötétség
sötét haj
sötét zaj
te szépség
épség
vétség?
Érték!
Hangod
dallama
andalítva
halkan
érint meg
az érintett.

Pszichoanalízis #3

Egy
kettő
három
presze én mindig várom
lelkem mint egy várrom
álom
álma
hátha
ő is
várna...
vak lárma!
a párna
az ágyam
az agyam
most is üres
Te szemüveges
szemüreges
szemfüles
üres
pangó
kicsapongó
bongó
cigi
pia
hárpia
kerámia
törik
tövig
eltörik
megkötik
felkötik
felszökik
a vérnyomásom
a vasút állomáson
káromkodásom
hallatszik
'szik
'szik
vízhangzik
'zik
'zik
zavaros sorok
sörök
s örök
kín
s a kén
megéget
s az egészet
felfalja
a lelkemből
és úgy érzem
nincs megmentő
ehhez nincs mentő
sem mentőöv
sem biztonsági fék
sem restart
sem alvómód
belecsöppensz épp
olyan, mint egy álomkór
csak előre
vakmerően
viszz az ismeretlenbe
és tovább
tovább
de hogyan tovább?
hogyan álljak amodább?
(Hogyan legyek Labodább?)
mikor én Csak így tudok...
futok
rohanok
megunom és meguntok
azért futok
hogy még utoljára megálljak,
körbenézzek és
odébbálljak.

Pszichoanlízis #4

Ecc
pecc
kimehetsz,
ha gondolod
elmehetsz
elköltheted
felkötheted
a kötelet.
Ne, ne csináld!
Úgy sem mered!
Szem rebben
szív robban
csont roppan
csobban
loccsan
pottyan az ölébe
öl érte
föl kérte
egy minutumra
az életet
vagy épp a végzetet?
Elképedek
eltévedek
feltépheted a tapasztott
a letapasztott szájról.
Elrúghatod,
szétrúghatod
a lábat tartó széket.
Érted?
Hogy ne keljen tovább félned
élnem
én nem
nem
nem
akarok tovább.

Pszichoanalízis #5

Demokrácia
fantázia
Apám egy franciának éhbérért robotol
robot
ro-bot
aki lehet most is éppen valahol
a tengerben lubickol
Sunshine, beach...
Anyám a semmiért gürcöl 
hogy minden nap a nyakába varrjanak
valamilyen jelzőt...
demokrácia gráciái
a mindenttudó
semmittevők
ők a fénynyalábok
az éjszakában
a DÉMOSZ
az igazságoz Hantáziában
(hazug banda)
és ilyenkor én vagyok a vanda-
lista élére kerülök 
mert használtam a jogom:
Felszólalni!
kár
kár
kár volt nekem...:
elhallgatni mindidáig
letapasztott szemmel 
járkálni
téblábolni
Uram bocsá' ki fog ezért 
engem kicsinálni?

Dőlő málás
Embertelen bánás
Megalázás
Orátori ujjalmutogálás
Kizsákmányolás
Ráfázás
Álcázott igazságszolgáltatás
Ciánnal való adagolás
Irtózatos elmeháborodás
A szabadságommal való játszadozás. 

Pszichoanalízis #6

Csöpög a könny
csöp csöp
nem köl-lök
lök-lök 
el magától
nem a testével
a lelkével
szilárd
kemény
goromba
már-már otromba 
módon viselkedik.
vajon ez is
csak egy álarc?
párharc!
két tökfej
egymással szemben
lebben 
a fehér zászló:
Feladom!
ez legyen a zárszó.
nekem ennyit
de még annyit 
sem ér az egész 
egész
vagy 
fél
egyenlőre
üres
tüzes
a kormos helye
feje
a fája
kidőlni látszik 
a szívemből.
innentől 
fogva
szélső szikla fokra 
állok
elengedve kezed
búcsúzóul kiálltok:
"Légy jó, ott a szabadesésben!"
azért sem
nézek vissza rád...
félvén, hogy magával ránt...
Jobb így elköszönni:
"A továbbiakban jó utat!"
Nem érdekel,
miként fogsz 
majd 
földetérni....

Pszichoanalízis #7

Kedves Valaki!
vagy kedvetlen
a hangsúly a "valakin" van
Valaki
aki olvassa a levelem
az írásom
(már aki nem hallja a sírásom)
tudatom Önnel
tud-atom
hogy hangok pásztázzák a tudatom
erősek de olykor gyengék
enyhék
lanyhák
mint egy unott vándor falka
hajtsák
elém
felém
a rossz gondolatot
szerintem már gondolhatod
mik azok
(elnézést hogy tegezlek
félre én nem vezetlek)
csak beszélnek
fecsegnek
kecsesen pötyögnek
az idegpályámon
és egy percet sem kell reászánnom
hogy alászálljon
egy alabástrom
torony
egy szigony
ami átdöfte az elmém
és nem hagy szabadulást
csak óriási átalakulást
végez énbennem
akciók és reakciók
kémiai reakciók
lejátszódó folyamata
és nincs váltó automata
hogy lassítaná a tempót
és ezer szakadékba esek
a szirtes alján meg csak lesek
mit hal a szatyorban
Miért nem tanulok már végre
a megerőszakolt hibákból?
ó hogy mennyire hiányzol
(Kedves Valaki)
tudom ki most olvas:
nagyon gyakran hibázol
és sivákol a gondolatok
börtönőre:
Menj már innen te csupasz pőre!
tégy magadra fügelevelet
mint anno a paradicsomban
így bujdoshatsz majd titokban
míg el nem ér az élet paralízise
és nem marad más támasz
csak egy rég élt tudós pszichoanalízise.

SZERKESZTÉS ALATT!